Der Nicolae-Romanescu-Park Craiován

A város legrégebbi nem vallási épületét, a Casa Băniei-t Constantin Brâncoveanu építtette 1699-ben vazallusai számára. A bán (uralkodó) székhelyét már 1491-ben áthelyezték Strehaia-ból Craiova-ba. A „bán háza” később a Habsburg közigazgatás székhelye is volt, ma pedig a Néprajzi Múzeumnak ad otthont. Bizonyos értelemben a városnak a régió központjává való emelkedését jelzi. Az osztrák uralom idején (1718-1738) a város rövid időre leépült, de a két fejedelemség, Waláchia és Moldva egyesülésével (1859/1862) Craiova új fellendülést élt meg. A történelmi építészet nagy része a 19. század végétől az első világháborúig terjedő időszakból származik. Ezek közé tartozik a neoklasszicista Igazságügyi Palota, amely a második világháború után az egyetem főépülete lett, a nagybirtokos Ioan C. „Jean” Mihail neogótikus palotája, valamint a Petre Antonescu által tervezett neoromán közigazgatási palota is.

E régi Craiova déli peremén, a századfordulón a Nicolae Romanescu-parkot – majd Bibescu-parkot – szintén az azonos nevű bojárcsalád egykori birtokán hozták létre. Joggal mondhatjuk, hogy ez az ország legszebb parkja. A mintegy 90 hektáros területű park egyszerre szolgálja a kikapcsolódást, a kultúrát és a sportolást. Terveit Édouard Redont francia tájépítész készítette, és még a párizsi világkiállításon (1900) is díjat kapott: A hozzá tartozó érem az olténi Történelmi és Régészeti Múzeumban található. Megvalósítására 1897 és 1903 között került sor az akkori polgármester, Nicolae Romanescu kezdeményezésére.

Redont ugyanakkor a bukaresti Carol Park, a pitești-i Trivale Park és a mamaiai tengerparti üdülőhely terveit is ő készítette. A román elit már a 19. század elején felfedezte Nyugaton a nagy latin testvért, amely később döntő katalizátora lett az ország emancipációs modernizációjának; Franciaország több generáción át a román elit legnagyobb szerelme maradt. A 19. század vége felé és a 20. század közepéig számos francia és svájci építész tevékenykedett Romániában: Jean Mihail már említett palotáját a dél-franciaországi Perpignanból származó Paul Gottereau tervezte, aki a Cotroceni kastélyt és a bukaresti egyetemi könyvtár főépületét is ő tervezte.

A park központi elemei közé tartozik az „elvarázsolt kastély” (Castelul Fermecat), amely valójában víztoronyként funkcionált, ma pedig vendégkertnek ad otthont, valamint az impozáns, közel 50 métert átfogó függőhíd egy mesterséges tó felett, amelyen nyáron pedálos csónakokkal, télen pedig korcsolyával lehet közlekedni. A rögtönzött dombok és völgyek között számos olyan fafajt is akklimatizáltak, amelyek egyébként az éghajlati viszonyok miatt Romániában nem fordulnak elő. A park ma román művészek szobrainak kiállítóhelye is.

Néhány hónapig a parkban Nagy István szobra is állt. Chișinău akkori polgármestere nem sokkal azelőtt szereltette le és szállíttatta Craiovába, hogy a román hadsereg 1944 tavaszán kivonult Besszarábiából. Alig egy évvel később azonban visszakerült a Szovjetunióba. A mai főbejárattól nem messze, amelynek portálját csak 1954 és 1956 között, a korszerűsítési munkálatok részeként építették meg, található a nyári színház, a kulturális rendezvények kedvelt helyszíne. A park déli részén egy hippodrom és egy velodrom is található, a 35 kilométernyi útvonal pedig kiválóan alkalmas kocogásra.

Caracal zsidó múltja.

Craiovától alig egy órányi autóútra délkeletre fekszik Caracal, a Romanați-alföld legfontosabb városa, 30 000 lakossal. Földrajzilag kedvező elhelyezkedése a Craiova és Roșiori de Vede/Bukarest közötti nyugat-keleti tengely, valamint az Alt folyó mentén húzódó észak-déli tengely kereszteződéseként már a korábbi évszázadokban regionális jelentőségű kereskedelmi csomóponttá tette. Craiovához hasonlóan a két fejedelemség, Moldva és Wallachia egyesülése is növelte Caracal jelentőségét. Ennek az ébredésnek a tanúi az Igazságügyi Palota (1897) és a Nemzeti Színház (1901), amelyet 1987-ben tűzvész pusztított el, és csak 2008-ban tudták újra megnyitni. 1859 és 1899 között a lakosság száma 5638-ról 12 947-re nőtt.

Egy kis zsidó közösség létezését 1838 óta dokumentálják. Nagyon valószínű azonban, hogy az első zsidók kereskedőként és osztrák védelem alatt érkeztek a városba a 18. század végén. Az első világháború kitöréséig a kezelhető közösség valamivel több mint 200 főre nőtt. A neoklasszicista zsinagóga 1902-ben épült, kissé hátrébb a Plevnei utcában, a Sergent Grigore Ion utcán keresztül megközelíthető, az egykori zsidónegyed központjában. A szerény külsővel ellentétben a zsinagóga belseje gazdagon díszített, de spontán látogatásra nincs lehetőség.

Messze, már kicsit a városon kívül található a zsidó temető egy kis kápolnával. Rendszeres karbantartás már nem történik, inkább úgy tűnik, hogy egy helybéli kisajátította a parcellát. Amikor egy városi alkalmazottal meglátogattuk a temetőt, egy tehén legelészett a sírok között. Egészen meglepő, hogy az utolsó embert csak 2014-ben temették ide. A legrégebbi sírkövek viszont Isac Silberman (1883) és Ilie Steiner (1898) sírkövei. A feliratok túlnyomó többsége román vagy héber nyelvű, az egyetlen kivétel Fani Körnbach sírköve, amely németül kéri a gyermek békés nyugalmát. Az 1919-ben Lengyelországban született, a holokausztot túlélő Marko Mony Guberek halálozási évszám nélküli sírköve is feltűnő.

A zsidó negyed utolsó maradványai legkésőbb az 1980-tól kezdődő városátalakítással eltűntek, így a temető és a zsinagóga ma már az egyetlen tanúja a város mintegy 200 éves zsidó múltjának. Ma már csak Craiován létezik egy nagyon kicsi zsidó közösség. Itt a zsidó temető nem messze van a katolikus és a protestáns temetőtől. Olténia multikulturális múlttal is rendelkezik. A Duna, az Alt és a Kárpátok között sok felfedezni való van – Olténiában, a latin provinciában, azon a földön, amely Vitéz Mihályt szülte.

ADZ | Allgemeine Deutsche Zeitung für Rumänien
Szöveg és képek: Michael Mundt